Maga László honlapja
A PAPSÁGRÓL  
(Előadás)   
 
            A megtestesülés 2.000. évfordulójára való felkészülés óta több ízben voltunk tanúi és részesei annak, hogy szentatyáink különböző emlékéveket hirdettek meg, amelyek célja, hogy egy-egy hittitokra figyelve elmélyüljünk keresztény hivatásunkban. Nemcsak a lelkipásztorok, de az egész Katolikus Egyház örömmel fogadta, hogy XVI. Benedek pápánk a plébánosok védőszentje, Viennay Szent János halálának 150. évfordulója alkalmából meghirdette a 2009. Jún. 19-től, 2010. Jún. 11-ig tartó papok évét, amelynek mottója: Krisztus hűsége – A papok hűsége.
            Az előttünk álló esztendő céljáról Jún. 16-án ezt írta szentatyánk: „Az emlékév értelme, hogy minden pap elmélyítse elköteleződését a belső megújulásra, hogy nagyobb erővel és hatékonysággal lehessen az evangélium tanúja a mai világban.”,néhány nappal később,Júl. 1-ei katekézisében pedig így tanított: „Mind jobban ragyogjon az oltár ezen alázatos szolgájának a léte, vagyis teljes azonosulás a küldetésével.”
           E kijelentések fényében látható, hogy a papok éve nemcsak emlékezés és ünneplés, hanem feladat is: kötelességünk teljes szívvel, minden erővel törekedni a belső megújulásra, mély elkötelezettségre, amely abból áll, hogy mind inkább azonosulunk Küldőnkkel és küldetésünkkel.
            
1. A papi hivatás – Nihil et omnia
            A papi hivatásról való gondolkodásunk kiindulópontja lehet az, amit a Zsidókhoz írt levél így fogalmaz: „Minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel… Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem Isten hív.” (Zsid 5,1-2. 4)
            A pap, bár Isten kiválasztottja, emberek közül való, így ő maga is hordozza az emberi természet fényét és árnyékát, erősségét és gyöngeségét, erényeit és gyarlóságát. Isten kiválasztása nem azt jelenti, hogy a lelkipásztor különb és jobb, mint a világi hívő, hanem más a feladata az Egyház közösségében. Mint mindenkit, a meghívott személyt is befolyásolja genetikai öröksége, környezete, neki is vannak érzelmei, küzdelmei, kételyei. Az emberek közüli kiválasztottság azonban nem lehet ok vétkeink, gyarlóságunk igazolására, hanem inkább az emberek javára kell, hogy szolgáljon, azáltal, hogy saját gyöngeségünk ismeretében együttérző irgalommal és jósággal tudunk fordulni másokhoz.
            Az egyházatyák az emberi természet gyöngesége és a hivatás magasztossága kettősségét látva, és szem előtt tartva, hogy a lelkipásztor hivatása, hogy ne magának, hanem Istennek és az Egyháznak éljen mondják: „Sacerdos quid es tu? Nihil et omnia, O Sacerdos!” Ó pap, mi vagy te? Semmi és minden!
            A papi hivatás és szolgálat méltóságát minden korban fönséges szavakkal magasztalják a lelki élet tanítómesterei. Nagy Szent Leó pápa szerint a papi méltóság annyira megelőzi a királyságot, amennyire a többi csillagokat fényességgel a nap. Aranyszájú Szent János és Szent Ambrus püspök állítják, hogy amennyivel becsületesebb a lélek a testnél, mennyország a földnél, a lelki áldások a világi gazdagságoknál, annyival fölségesebb a papok állapota, mint a királyoké.
           A pap – bár az emberekért van – mégis elsősorban Isten szolgája, ezért mondják az egyházatyák hogy a papság fenséges, magasztos, angyali szolgálat! Aranyszájú Szent János egy olyan korban, amikor Egyiptom a lelki élet hőseivel, a „Lélek-hordozó” remetékkel büszkélkedett, a papot mutatja be, aki „a földön tölti be ugyan hivatását, de a mennyei hatalmasságokkal egy sorban van. Nem ember, nem angyal, nem arkangyal, se más teremtett hatalom, hanem maga a Vigasztaló rendelte ezt a szolgálatot, és ő is ad erőt, hogy bár testben maradva, angyali szolgálatot teljesíthessenek.”
            Asziszi Szent Ferenc a papi méltóságot az angyalénál is többre tartja, ezért mondja testvéreinek, ha találkoznak egy angyallal és egy pappal, előbb a papot köszöntsék!
            Pázmány Péter a papi rend méltóságáról szóló prédikációjában magasztos szavakkal írja le, hogy ki a pap, mire hívja őt Isten: „Az egyházi szolgák a Krisztus nyájának legeltető pásztorai, kik a pásztorok Fejedelme után gondot viselnek az Isten juhaira. Ők az Isten titkainak tolmácsolói, a mennyei izenetek követei, a lelki áldomások kincstartói, az igazság trombitái, az üdvösséges jók sáfárai, Isten haragjának engesztelői, a lelkek megnyerésében Isten segítői, ők az Isten háza, sőt az egész világ fundamentumai, az Anyaszentegyház erős oszlopai, ezek vállán hordoztatik a hívek terhe, ezektől őriztetik az igazság, hogy győzelmet ne vehessen ellene a pokol, ők a mi lelkünk gondviselői, bűneink betegségének gyógyító doktorai, kikre bízta Isten a mennyből vett szelencéket, a szakramentumok orvossággát… És ha a testi orvosok fel nem támaszthatják a halottakat, feltámasztják a papok a lelki halálból a bűnösöket. A papok üdvösségünk szerzésének eszközei, veszedelmünk távoztatásának őrállói.”
           A papok évében gyakran felidézzük Viennay Szent János életpéldáját, tanításait. A plébánosok védőszentje így beszél a papságról szóló katekézisében:
            „A szentség az embert Istenhez emeli. Mily hatalmas a pap… olyan ember, akit Isten minden hatalommal felruház…. Elmondhatjuk, hogy minden boldogság, minden kegyelem, minden mennyei ajándék a pap által érkezik el hozzánk… Mily hatalmas a pap! A pap nem érti meg hivatása nagyságát, míg el nem jut a mennybe. Ha már itt a földön megértené, bele is halna, de nem a félelembe, hanem a szeretetbe!”
            A szent szolgálatra való kiválasztás és meghívás nem emberi érdem gyümölcse, hanem felülről származó ajándék,” hatalmas kincs elsősorban annak, aki kapja, de nagy ajándék az egész Egyháznak is, mert az ő életéhez és küldetéséhez kapcsolódik minden egyes meghívás.” A meghívás ajándék nemcsak a meghívottnak, hanem Isten egész népének, hiszen a papot az emberekért választják.
            Lelkiismeret-vizsgálat alkalmával feltehetjük magunknak rendszeresen a kérdést: „Hálás vagyok-e Isten ajándékáért? Tudok-e annak örülni neki, vigyázok-e arra, mint felülről származó adományra? Isten ajándéka vagyok a rám bízottak számára?
            A kiválasztásunk és meghívásunk ajándék, egyben szent titok is.       Miért mi vagyunk a kiválasztottak? Miért minket szólít Isten? Ezekre az alapvető kérdésekre sem tudunk adekvát válaszokat adni. Szent Pál alázatosan vallja, hogy Isten az oktalanokat, gyöngéket, alacsonyrendűeket választotta ki, azt ami semmi, hogy aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék. (Vö. 1 Kor 27-32)
           Az aranymisés II. János Pál a hivatás a meghívás ajándék és titok és mivoltát hangsúlyozza: „”Legmélyebb rétegében minden papi hivatás nagy titok, ajándék, amely végtelenül felülmúlja az embert. Közülünk, papok közül mindenki megtapasztalja ezt élete folyamán. Ennek az ajándéknak a nagyságával szemben megérezzük elégtelenségünket. A hivatás az isteni kiválasztás titka.”
          A meghívás által szeretetkapcsolat születik a Meghívó és a meghívott, az Isten és az ember, a Szerető és szeretett lény között. „Minden papi hivatás története, miként minden keresztény hivatásé is, egy Isten és ember közötti elmondhatatlan dialógus története, a meghívó Isten szeretete és az Istennek válaszoló ember szabadsága közti dialógusé.”
         A szeretetkapcsolatra adott igen válasz által, a megszólított Isten és az Ő népe, az Egyház szolgálatára ajándékozza életét! Admirabile commercium – csodálatos csere jön létre Isten és ember között. „Az ember Krisztusnak ajándékozza emberi mivoltát, hogy Ő rendelkezzen felette és az üdvösség eszközévé tegye, Krisztus elfogadja ezt az ajándékot és az embert mintegy Önmaga alteregójává, másává alakítja.”
         A csodálatos csere által a pap egyszerre semmi és minden.
         E paradoxonról vall Henry McAddo püspök egyik himnuszában:
 
O Sacerdos, quid es tu?
Non es te, quia de nihilo.
Non es ad te, quia mediator ad Deum,
Non es tibi, quia sponsus ecclesiae,
Non es tui, quia servus omnium.
Non es tu, quia Dei minister es ergo?
Nihil et omnia, O Sacerdos.
 
          Isten, aki minden ember szerető Atyja, aki mindenkit üdvözíteni akar a kiválasztás és meghívás után küldetést ad, a papnak, ami nem kisebb, mint folytatni az Egyszülött Fiú művét!
           
2. Küldetés – Alter Christus
         Szentatyánk az emlékév egyik céljaként a papi küldetéssel és a Küldővel való azonosulást jelölte meg. Ha papi identitásunkat keressük, mindenekelőtt a Szentháromságban találjuk meg: az Atyában, aki Krisztus által nyilatkoztatja és közli Önmagát és a Szentlélek által létrehozza az Egyházat. A pap szentelése által „arra kap küldetést az Atyától, hogy Jézus Krisztus által - akihez mint népe Fejéhez és Pásztorához egész különlegesen hasonlóvá vált - a Szentlélek erejében éljen és dolgozzon az Egyház és a világ üdvössége szolgálatára.”
         Ugyanakkor mivel a pap Krisztus által a Szentlélekben Isten népének szolgálatára kap küldetést, identitása háromdimenziós: szentlelkes, krisztológiai és egyházi. A Szentlélek erejében az Egyház közösségében kell folytatni az Üdvözítő művét, s ezért mondhatjuk a papság lényégéről: „Sacerdos est alter Christus!” A pap Krisztus képmása!
            Küldetésünk, hogy in persona Christi, Krisztus személyében cselekedjünk. „A fölszentelt szolga egyházi szolgálatában maga Krisztus van jelen Egyháza számára, mint testének Feje, nyájának Pásztora, a megváltás áldozatának Főpapja és az igazság Tanítója. Ez az, amit az Egyház kifejez, amikor azt állítja, hogy a pap az egyházi rend szentségének erejéből in persona Christi Capitis, `Krisztusnak, a Főnek személyében cselekszik.”  
           Krisztus evangéliuma mindenkor és mindenhol érvényes, ezért, nem szabad csüggednünk egy szekularizált, fogyasztói, egoista világban sem, még akkor sem, ha vallásgyakorló hívek létszáma kisebbséget alkot egy Istennel nem törődő világban. A világnak szüksége van a Megváltóra, de a küldötteknek sem lehet más sorsa, mint a sokszor visszautasított, megvetett, keresztre feszített Krisztusé. Ne veszítsük el soha reményünket, ne gondoljuk, hogy küldetésünk értelmetlen. II. János Pál pápa a harmadik évezred elején arra hívja föl figyelmünket, hogy a papság nem idejét múlt, s az emberek ma is szomjúhozzák Krisztust.
          „A hit hallásból ered” (Róm 10,17), ezért a papnak - aki az Isten országáról szóló evangéliumot hirdető Krisztus képmása – alapvető kötelessége az Ige szolgálata, amint azt a II. Vatikáni Zsinat fogalmazza: Isten népét elsősorban az élő Isten igéje gyűjti egybe, melyet a hívek joggal várhatnak a pap ajkáról. Mivel hit nélkül senki sem üdvözülhet, a papoknak, mint a püspök munkatársainak első kötelessége, hogy Isten evangéliumát mindenkinek hirdessék.”
          Az evangélium üzenete elsősorban a homíliában és a hitoktatásban hangzik el. A Megváltó Isten szeretetéről szóló örömhír már szentségénél fogva is megkívánja, hogy körültekintő gondossággal készüljünk az igehirdetés szolgálatára, a szentmisékre, ahol a vallásukat gyakorló híveket tanítjuk, csakúgy, mint azokra az alkalmakra, ahol azokat is megszólíthatjuk, akik nem gyakorolják hitüket. Ilyen alkalom lehet egy házasságkötés vagy egy temetés alkalma. Az igehirdetés során mindig Isten szavát kell tanítani, s mindenkit meg kell hívni a megtérésre és a szent életre.
         A katekézis kérdésével kapcsolatosan a Klérus Kongregáció elmondja, hogy a plébános felelőssége, hogy a gyermekek és fiatalok katolikus nevelésben részesüljenek. Ugyan nem köteles a plébános személy szerint megoldani ezt, de gondoskodnia kell, hogy az evangélium üzenete eljusson az emberekhez. Nem kötelező, de mégis kívánatos, ha a különböző korosztályok katekézisébe bekapcsolódunk, mi lelkipásztorok: mindenekelőtt ilyenkor is az evangéliumit hirdetjük, másrészt a hívekkel való emberi közösségünk formálódik.
         A pap fontos tevékenysége a szentségek kiszolgáltatása: „A keresztség által Isten népébe iktatják az embereket; a bűnbánat szentségében kiengesztelik a bűnösöket Istennel és az Egyházzal; a betegek olajával enyhülést hoznak a betegeknek, s a szentmisében szentségi módon ajánlják föl Krisztus áldozatát.”
        II. János Pál megfogalmazása szerint apostoli a pap, mint Isten követe és Krisztus képmása az Eucharisztia szolgája, a bűnbocsánat szentségében az isteni irgalmasság osztogatója, a lelkek vigasztalója.
        A pap a szentségek kiszolgáltatásában az Egyházban és plébániáján az élet és az elevenség forrása.
        A szentségek kiszolgáltatása különös alkalom, hiszen azok az élet nagy pillanataihoz, állomásaihoz, fordulópontjaihoz kötődnek. Ezen élethelyzetek pszichikai hátterét nem szabad figyelmen kívül hagyni, ilyenkor a felvevő átéli önmaga korlátait és ösztönösen is megnyílik Isten előtt. Noha a szentségek önmaguktól, ex opere  operato hatnak, mégis azok méltósága megköveteli, hogy kellő előkészülettel, teljes szívvel és odaadással kerüljenek kiosztásra.
        Viennay Szent János így prédikált híveinek pap és a szentségek kapcsolatáról: „Az egyházi rend nélkül hogyan is találkoznánk Úrral? Ki az, aki által megjelenik Ő a tabernákulumban? A pap által. Ki az, aki életed kezdetén köszöntötte lelkedet? A pap. Ki táplálja lelkedet és erősíti annak zarándokútján? A pap. Ki készít fel, hogy megjelenj Isten előtt, s utoljára megtisztulj Krisztus vérében? A pap, mindig a pap. És ha ez a lélek meghal, ki támasztja fel, ki állítja helyre annak nyugalmát és békéjét?”
       A szentségek közül különös jelentőséggel bír az Eucharisztia, amelyet az egyházi renddel egyszerre alapított Krisztus az utolsó vacsorán. Az Egyház az Eucharisztiából él, e szentség az életének forrása és csúcsa, ezért a lelkipásztori szolgálat központjában is az Eucharisztia áll.  „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java, tudniillik maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk. Teste a Szentlélek által élő és éltető test: életet ad az embereknek, és ezzel felszólítja és készteti őket, hogy önmagukat, munkájukat és minden teremtményt ővele együtt áldozatul mutassanak be. Ezért az Eucharisztia az egész evangelizáció forrása és csúcsa.”
       Az Eucharisztia a helyi, azaz a plébániai közösség életének középpontja is, ezért fáradhatatlanul tanítani kell híveinket, hogy ezt megértsék, valamint a szent liturgiába való tudatos és tevékeny részvétellel elérhessék a keresztény élet teljességét.
       A szentségek között az Eucharisztia mellett a bűnbocsánat szentsége a mindennapok szentsége, amely Krisztus húsvéti ajándéka a gyarló, de újrakezdésre vágyó ember számára. A Feltámadt Krisztus adja e szentséget, hogy általa a bűnből, a lelki halálból mi is életre keljünk.
      Aranyszájú Szent János szerint a pap, amikor gyóntat nemcsak pásztor, hanem orvos is, mégpedig a „lélek orvosa”. A papnak lelkipásztori munkáját bölcs diagnosztizálással kell kezdeni, s kinek-kinek azt kell nyújtani, ami gyógyulásához szükséges.
       Viennay Szent János lelkipásztori munkásságának túlnyomó részét a gyóntatás töltötte ki, hiszen tudta, hogy a bűnbánó számára az üdvösséget kínálja az Istennel való kibékülés. Egyik alkalommal így vall: „Ha fél lábbal már az égben lennék, és azt mondanák, térjek vissza a földre, hogy a bűnösök megtéréséért dolgozzam, nagy örömmel visszatérnék. És ha ehhez az kellene, hogy a világ végezetéig a földön maradjak, mindig éjfélkor keljek, és úgy szenvedjem, ahogyan most, tiszta szívemből elfogadnám.”
       Nemcsak az a kötelességünk, hogy híveink számára biztosítsuk a megfelelő alkalmakat a szentgyónás elvégzésére, hanem erre gyakran buzdítanunk is kell őket.
       A papi élet gyökerében közösségi jellegű: identitása szerint szentháromságos, s küldetése az emberekhez szól. A lelkipásztor egyszerre mindenkit irányító és szolgáló ember, aki arra hivatott, hogy gyarapítsa és fenntartsa a tagoknak a Fővel és egymással való egységét.
       „A papok Krisztusnak, a főnek és pásztornak hivatalát tekintélyében való részesedésük mértéke szerint gyakorolva, a püspök nevében összegyűjtik Isten családját, mint testvéri közösséget… Jóllehet a papok mindenkinek adósai, tudatában kell lenniük, hogy a szegények és a gyengébbek, akikkel maga az Úr közösséget vállalt, külön is rájuk vannak bízva, s az ő evangelizációjuk a messiási mű ismertető jegye. Nagy figyelmet szenteljenek a fiataloknak, s nemkülönben a házaspároknak és a szülőknek; kiknek baráti közössége nagyon kívánatos, mert így kölcsönösen segíthetik egymást, hogy nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet.”        
Örvendetes, ha egy plébánián a gyermekkatekézis mellett a fiataloknak, családoknak, időseknek is lehetőséget adunk hitük jobb megismerésére, az egymással való találkozásra, az egymás iránti szeretetkapcsolat ápolására. Elgondolkodtató, hogy milyen hatékonyságú a gyermekekkel való foglalkozásunk a családokkal való törődés nélkül. Gazdagítja, erősíti, színesíti a plébánia életét, ha imádkozó és karitatív feladatot végző közösségek is működnek ott.
        II. János Pál pápa emlékiratában arról számol be, hogy a lelkipásztori munkája során különösen is nagy figyelmet szentelt a család és az ifjúsági pasztorációnak, emellett felhívja figyelmünket, mily időszerű a szegényekkel, kitaszítottakkal való megkülönböztetett törődés. Már maguk az apostolok is diakónusokat választottak a szeretetszolgálat végzésére, és ma is a rászorulókkal való törődés teszi hitelessé az evangélium hirdetését. A gazdasági válság idején a szeretet szép megnyilatkozása lehet a rászorulók lelki, anyagi támogatása.
        A pap, mint Alter Christus, biztosan vezesse nyáját, szeretettel viselje gondját, jó szívvel nyújtsa azt, ami növekedésüket szolgálja. A rábízottakért minden fáradozásra, áldozatra készen kell állni annak, aki a Jó Pásztor küldöttje.
        Az arsi plébános szavai szerint „egy jó pásztor, egy Isten szerinti pásztor a legnagyobb kincs, amit a jóságos Úr egy plébániának adhat, az isteni irgalom legbecsesebb ajándékainak egyike.”
        Sok szó esik a pap pásztori tevékenységéről, viszont kissé háttérbe szorul a gondolat, hogy Krisztus az első apostolokat „emberhalászoknak” hívta. Ők egyszerre voltak emberek halászai, akik meghívtak másokat a hitre, s voltak híveiknek jó pásztoraik, vezetőik, őrzőik és táplálóik. Ma is szükség van az emberhalász missziós lelkületére, aki nemcsak evangelizálja a híveket, hanem missziós lelkülettel meghív, megszólít a krisztusi életre.
        A lelkipásztor „atya” megszólítása utal arra, hogy a pap lelki atya is, aki Aranyszájú Szent János szavai szerint neveli a hívek tökéletlenségeit. Úgy kell viselkedni a hívekkel szemben, amint az apa még serdületlen gyermekének gyengeségével és infantilitásaval. Aki mindenki atyja, az nem zár ki senkit. Az áldozat bemutató papnak nagy felelőssége van nem csak élők, hanem a megholtak irányában is.
       Az atya szerető és életadó személy. Küldetésünk, hogy Isten és az Ő népe iránti szeretet éljen szívünkben, s adjuk az embereknek Isten legnagyobb ajándékát, Krisztust, a nagybetűs Életet!
 
            Röviden jegyezzük meg azt is, hogy a pap nemcsak arra hivatott, hogy Krisztust képviselje az emberek között, hanem mint híd és közvetítő, feladata, hogy az Egyház imádságát Istenhez vigye, ez elsősorban a szent liturgiában valósul meg. A pap az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát, és különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot.
 
 
3.  Papi lelkiség – Nemo dat quod non habet
           A jubileumi év alkalmából a papi lelkiségről is el kell gondolkodnunk, hiszen ez meghatározza személyes istenkapcsolatunkat és hatással van küldetésünkre.
           A lelkiség formálásának elhanyagolása nemcsak méltatlan hivatásunkhoz, hanem komoly veszélyeket rejt magában, ennek következménye lehet a kiábrándulás, az elégedetlenség a csalódottság. A Klérus Kongregáció ezt mondja erről:
           „A papok, miután idealizmussal telve megkezdték a szolgálatukat, elégedetlenné, kiábrándulttá válnak, egészen a csalódottságig. Ennek sok oka lehet: a nem megfelelő képzés, az egyházmegyés papság testvériségének hiánya, a püspök és a közösség érdeklődésének és támogatásának elmaradása miatt a személyes elszigetelődés, személyes, egészségi problémák, a keserűség a megoldhatatlan helyzetek miatt, a bizalmatlanság az aszkézis iránt, a belső élet elhanyagolása és a hit megfogyatkozása.”
           Bár küldetésünk gyümölcse elsősorban Isten kegyelmén múlik, életvitelünk is befolyásolja azt. Szentatyánk, az emlékév meghirdetésekor idézte elődje, VI. Pál jól ismert megállapítását: „A mai ember inkább figyel a tanúkra, mint a tanítókra, s ha a tanítókra figyel, az azért van, mert ők tanúk is... – majd így folytatta - Nem szabad elfelejteni, hogy a szolgálat hatékonysága nem a szolga életszentségétől függ, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a természetfeletti termékenységet, ami a szolgálat tárgyi szentsége és a szolga szubjektív életszentségének találkozásából fakad.”
           A papi lelkiség alakítása, formálása mindennapi feladatunk. Az ősi bölcs megjegyzést gyakran vonatkoztatják a papságra is: Nemo dat quod non habet! (Senki sem adhatja, amit nem birtokol.)
           Mivel Meghívónk és Küldőnk a háromszor Szent Isten, a lelkipásztornak kötelessége életszentségre törekednie. Nazianzi Szent Gergely így figyelmeztet:
           „Előbb tisztává kell lenni, és csak utána tisztítani; előbb meg kell tanulni a bölcsességet, és csak utána tanítani; előbb fénnyé kell válni, és csak utána másokat megvilágítani; előbb közeledni kell Istenhez, és csak utána hozzá vezetni másokat; előbb meg kell szentelődni, és utána megszentelni; kézen fogni és okosan tanácsot adni."
            Nagy Szent Gergely pápa „A lelkipásztorság törvénykönyvében” egymás mellé állítja az evangélium hirdetését és annak követétét, mint papi feladatokat: „A lelkipásztor cselekedeteiben legyen mindig példás, hogy az élet útját a maga életével mutassa meg alattvalóinak és a pásztor szavát és tetteit követő nyáj inkább példái, mint szavai nyomán jusson előre. Akinek ugyanis már őrhelye miatt kötelessége a legjobbakat mondani, ugyanúgy kötelessége a legszebb példát is mutatni. Sokkal jobban hatol ugyanis az a szó a hallgatóság lelkébe, amelyet a szónoknak az élete érzékeltet: mert amit szóval parancsol, annak végrehajtását példamutatással segíti is.”
           Nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak másokért, de mindenekelőtt önmagunkért is felelősök vagyunk, nemcsak hirdetnünk kell az evangéliumot, hanem az nekünk is szól!
           Mivel a lelkipásztornak a szent, ártatlan, szeplőtelen Főpapot képviseli, ezért a „tökéletesség elérésére sajátos jogcím kötelezi a papokat.”
           A papság nem pusztán állapot, amelynek részesei lettünk a szentelés pillanatában, hanem életre szóló feladat, hiszen egyre inkább hasonulnunk kell az Igaz Főpappal, Krisztussal.
           A papi lelkiség fontos eleme az áldozatkészség és engedelmesség. Míg az Ószövetségben a pap feladata az áldozatbemutatás volt, addig az Újszövetség tökéletes Főpapja Önmaga lesz az áldozat, azáltal, hogy mindenben engedelmeskedett az Atyának élete odaadásáig. Fontos, hogy az evangéliumi tanácsnak megfelelően a lelkipásztor is engedelmes lelkületű legyen Isten és főpásztora iránt, s legyen benne áldozatkészség.
         Egyszer egy papot háborús beteghez hívtak, s megdöbbenve látta, hogy annak nincsenek lábai. Amikor a szentség kiszolgáltatása közben érdeklődött, hol veszítette el az illető a lábait, az így felelt: „Nem elveszítettem, hanem odaadtam azokat a hazáért.”
         A pap is, mint Isten katonája legyen kész, hogy odaajándékozza életét Istennek és embereknek, s ne riadjon vissza az áldozattól, szenvedéstől. „Milyen nagyszerű, ha a pap minden reggel felajánlja önmagát Istennek.” -  mondja az arsi plébános.
         Van Thuan vietnámi bíboros, aki több időt töltött kommunista fogságban, mint egyházmegyéje élén vallotta, hogy a kommunista börtönökben átélt 13 éves szenvedés, áldozat árán tudta a legtöbbet tenni híveiért.
         Az engedelmesség rendet teremt a közösségben, szívbéli békét az egyén életében, erre utal XXIII. János pápai jelmondata: „Oboedientia et Pax! (Engedelmesség és béke!)
          Az önmagunk odaajándékozására a szeretet motivál: „E pásztori szeretet első mozzanatának az önátadásnak kell lennie: teljes odaadásnak az Egyház iránt Krisztus önátadásának példája szerint…. A pásztori szeretet… nem a cselekedetekben lakik, amiket végrehajtunk, hanem önmagunk ajándékozásában, mellyel Krisztus nyája iránti szeretetét fejezzük ki.” A pásztori szeretet a papi szolgálat gyakorlását a ’szeretet hivatalává teszi.”
          A pap az Eucharisztia és az Ige szolgája, ezért lelkiségének középpontjában áll az a két támasz, amelyben Krisztussal találkozik, amelynek kettős asztalánál táplálkozik Isten népe.
         A plébánosok védőszentje vallja: „Tudjuk, hogy Jézus jelen van tabernákulumban: nyissuk meg Előtte szívünket, örüljünk szent jelenlétében. Ez a legjobb imádság.”
         II. János Pál pápa Eucharisztiáról szóló enciklikájában azt kéri, hogy a pap is éljen a szeretet szentségéből. „Ha az Eucharisztia az Egyház életének középpontja és csúcsa, akkor ugyanúgy középpontja és csúcsa a papi szolgálatnak is”.
         Az Eucharisztia nemcsak abban az értelemben a szeretet szentsége, hogy Krisztus szeretetből nekünk ajándékozza abban Önmagát, hanem mi magunk is kifejezhetjük viszont-szeretetünket úgy, ha a szentmisét méltón mutatjuk be és emellett szentséglátogatásban szívesen időzünk az Úrral. „Szolgálatuk hűséges végzése érdekében szívügyük legyen az Úr Krisztussal folytatott naponkénti beszélgetés szentséglátogatás alkalmával.” Az Eucharisztia előtti eltöltött idő különösen is alkalmas arra a szeretetközösség ápolására, amely Jó pásztor és a lelkipásztor között van.
         „A pap akkor fedezi fel és éli meg teljesen önazonosságát, amikor elhatározza, hogy Krisztus szereteténél semmit sem helyez előbbre, és amikor Őt teszi élete középpontjává. Arra hivattunk, hogy mindig visszatérjünk papságunk gyökereihez. Ez a gyökér – jól tudjuk – csakis egy valaki lehet: Urunk, Jézus Krisztus” – idézi a szentatyát a Papi Kongregáció 2005. évi megnyilatkozása.
         Szent Ágoston egyik prédikációjában párhuzamba állítja az oltáron végbemenő eseményt a keresztény ember életével. Ugyanannak kell megtörténnie mindkét esetben – mondja az egyházdoktor - a megtestesülés műve úgy folytatódik, ha Krisztus kezébe vesz minket, megáld, megtör és kioszt másoknak. Minden keresztény ember élete eucharisztikus élet, de ez fokozottan is igaz a pap esetében, aki arra hivatott, hogy mint Krisztus ajándékozza önmagát Istennek és az Ő népének!
        A pap eucharisztikus életéről így tanít II. János Pál pápa: „A pásztori szeretet, melynek forrása az ordo szentsége, teljesebb értelmét és legfőbb táplálékát az Eucharisztiában találja meg: Ez a pásztori szeretet leginkább az Eucharisztia áldozatából fakad, mely ezért az egész papi élet gyökere és középpontja, annyira, hogy amit a pap az áldozati oltáron tesz, azt lélekben magára kell vonatkoztatnia.”
        A Papi Kongregáció leveleszintén felhívja figyelmünket erre az életre: „Ő, aki elsőként szeretett minket, a teljes odaadásra tanít… A Jézus Krisztussal való közösség bevon bennünket az ő mindenkiért való létébe, és ezt teszi a mi létmódunkká is”
        Ahogy Isten kegyelme a hét szentség által élteti az Ő népét, úgy a lelkipásztor maga is gazdagodjon és formálódjon általuk. Az Eucharisztia után legtöbbször a bűnbocsánat szentségében részesülünk, hiszen a lelkipásztor is küzd gyöngeségével, gyarlóságával. II. János Pál nemcsak a szentség jelentőségére figyelmeztet, hanem arra is, milyen veszélyeket rejt annak elhanyagolása: „Külön akarok szólni a bűnbánat szentségéről, melynek a papok kiszolgáltatói, ugyanakkor részesülniük is kell benne, hogy Isten bűnösök iránti irgalmának ne csak szolgái, hanem tanúi is legyenek… A pap lelki és pásztori élete, ugyanúgy, mint a laikus hívőké és a szerzeteseké, a bűnbánat szentségének gyakori és buzgó vételétől függ.
       Az Eucharisztia és a többi szentségek ünneplése, a pásztori buzgóság, a hívekkel tartott kapcsolat, a paptestvérekkel való közösség, a Püspökkel való együttműködés, az imádságos élet: egyszóval az egész papi élet szükségszerűen kárt szenved, ha hanyagságból vagy más okból elmarad a rendszeres, őszinte hittel és jámborsággal végzett szentgyónás. A papban, aki már nem gyónik vagy rosszul gyónik, papi mivolta és papi cselekvése annyira megsérül, hogy a közösség is észreveszi, amelynek pásztora.”
       Ha rendszeresen végezzük szentgyónásainkat, akkor alázatosak tudunk maradni és irgalmas szívvel lenni a bűnbánókkal szemben.
       A papi lelkiség másik alapvető támasza a Szentírás. A pap az evangélium hirdetője, Isten igéjének szolgája. Mily jó arra gondolni, mint jelent az Egyház életében a Biblia: "Isten igéjében akkora erő és hatékonyság van, hogy az Egyháznak támasz és életerő, az Egyház gyermekeinek erő, lelkének táplálék, lelki életének tiszta és el nem apadó forrása.”  Kívánatos, hogy az igehirdető pap lelki életében központi szerepet töltsön be a Szentírás.
        „A papnak bensőséges kapcsolatba kell kerülnie Isten Igéjével, amihez fontos, de nem elég a nyelvi és egzegetikai tájékozottság; Isten Igéjéhez ugyanis imádságos és nyitott szívvel kell közeledni, hogy a pap értelme és érzülete teljesen elmerülhessen benne és kialakulhasson benne egy új lelkület - "Krisztus érzülete" (1Kor 2,16), hogy szavai, gondolatai és vágyai is lassan az Evangélium beszédes tanúivá és hirdetőivé váljanak. A pap ugyanis csak akkor lehet az Úr tökéletes tanítványa, ha "megmarad" az Igében; akkor ismeri meg az igazságot, akkor lesz igazán szabad, ha megtanul fölébe kerekedni mindannak, ami ellenkezik az Evangéliummal vagy eltér tőle… az evangelizáló papnak, éppen azért, hogy képes legyen evangelizálni, tudatában kell lennie, hogy maga is evangelizálásra szorul.”
         Az isteni Ige ismerői és megcselekvői legyünk! Szent Jeromos e szavakkal írja le, mi történt vele, amikor Betlehemben meglátta az odaérkező, koldussorsra jutott római gazdagokat és nemeseket: „Félretettem az Ezekielről szóló kommentárt és minden tanulmányt. Ma tettekbe kell a Szentírás szavait ültetni, a jámbor szavak hirdetése helyett ma meg kell cselekednünk a Szentírás igéit!”
        Papi életünk lélegzetvétele az imádság. Viennay Szent Jánosról mondja első életrajzírója: „Megérkezésekor a templomot választotta otthonául. Már hajnal előtt belépett a templomba, s nem hagyta azt el egészen az esti Úrangyaláig.”
        XVI. Benedek pápa többször hívta már fel a figyelmünket az emlékév során, hogy a pap az imádság embere. Elsődleges, legfontosabb feladatunk az imádság, az Istennel való szeretetkapcsolat ápolása! Mily könnyű erről megfelejtkezni a mindennapi kihívások közepette!
        Az imádság táplálék és erőforrás, amire naponta szükségünk van. „A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a pap imádságában nem élhet a múltból… nkeresnie kell a személyes találkozást Jézussal, a bizalmas beszélgetést az Atyával és a Szentlélek mély megtapasztalását is.”
        Az imádság formái között különösen is fontos az elmélkedés, amely gazdagítja személyes lelki életünket és segít, hogy szolgálatunk eleven lehessen. Borromeo Szent Károly szavait érdemes megszívlelni: „Szemed előtt kell tartanod a lelkeket, kiknek pásztora vagy, de ne feledkezz meg magadról. Értsétek meg, testvérek, semmi másra nincs annyira szüksége az egyházi embereknek, mint a cselekedeteinket megelőző elmélkedésre... Ha szentséget szolgáltatsz ki, testvér, elmélkedd át, mit teszel. Ha misézel, elmélkedd át, mit ajánlasz föl. Ha a kórusban zsoltározol, elmélkedd át, mit és kinek mondasz. Ha lelkeket vezetsz, elmélkedd át, kinek a vére fürdette meg őket… Ha így teszünk, magunkban is, másokban is meg tudjuk szülni Krisztust."
        A papi lelkiség része az evangéliumi tanácsok szerint élet, az Atya iránt kereszthalálig engedelmes, a szegény és tisztaszívű Krisztus követése.
        Már az Ószövetség figyelmeztet, hogy a papoknak az Úr az osztályrészük. Nem szabad elfelejteni azt, amit a Diognetészhez írt levél tanúsága szerint már az első századokban tudták a hívek: a világban vagyunk, de nem evilágból és evilágért. A helyes magatartás a földi javakkal szemben jele annak, hogy végső célunk Isten országa. Nem szabad megfeledkezni a papi szegénység prófétai tartalmáról, mely különösen fontos a mi gazdag és fogyasztói társadalmainkban:
         "Az igazán szegény pap az elkülönülés, az alá nem vetettség és a lemondás jele a mai világ zsarnokságával szemben, mely minden reményét a pénzbe és az anyagi biztonságba helyezi."
         A méltó a munkás a maga bérére útmutatást helyesen kell megélni! „Azokat a javakat pedig, amelyeket valamilyen egyházi hivatallal kapcsolatban szereznek a papok és püspökök elsősorban saját tisztes megélhetésük biztosítására és állapotukkal járó kötelezettségeik teljesítésére fordítsák. Ami megmarad, azt ne másra, mint az Egyház javára vagy a szeretet műveinek támogatására költsék. Az egyházi hivatalt tehát ne tekintsék egyszerűen kereseti forrásnak, ne is fordítsák a belőle származott jövedelmet családi vagyonuk növelésére. A papok tehát kerüljenek minden kapzsiságot, ne engedjék, hogy a szívük a vagyonhoz tapadjon, és a kereskedésnek még a látszatától is komolyan tartózkodjanak.. Krisztus világi tanítványai, kerüljék mindenben a hiúságnak a látszatát is. Lakásukat úgy rendezzék be, hogy oda senki se féljen belépni, s még a szegény ember se érezze magát feszélyezve benne.
          A szűzi tisztaság evangéliumi tanácsát követve a pap elhagyva atyját és anyját, Isten szolgálatába áll. A cölibátus vállalása Szent Pál tanítása szerint az osztatlan szolgálat eszköze, emellett Krisztus példájának követése, és jegyesség Krisztus menyasszonyával az Egyházzal. Isten népében a pap misztikus módon egyszerre tölti be a férj és atya szerepét. „A cölibátusban élők Krisztus ikonjaivá lesznek, az ő mennyasszonyuk az Egyház.”
            II. János Pál írja: „A cölibátust tehát nagylelkű és szabad döntéssel kell választani, s mindig meg kell újítani mint Isten fölbecsülhetetlen ajándékát, mint a pásztori szeretet ösztökéjét, mint különleges részesedést Isten atyaságában és az Egyház termékenységében… mint a világ előtti tanúságtételt az eszkatologikus Ország mellett… valósággá teszi, éppen a házasságról való lemondás által, a test jegyesi jelentését a Jézus Krisztussal és Egyházával megélt közösségben és a nekik szóló személyes odaadásban. Mindez előre jelzi és elővételezi a jövendő élet közösségét és végső, tökéletes odaadását.”
            A cölibátus szövetségkötés Istennel, így a pap életében beteljesedik az, amit Ábrahámnak ígér Isten: „Szövetséget kötök veled és nagy nemzet atyjává teszlek.”
            A lelkipásztor élete 2 dimenzióban zajlik: szeretetszövetségben él Istennel, valamint az emberekkel, akik közül kiválasztatott. A hívekkel való kapcsolat mellett alapvető a papi közösség ápolása. Testvéri közösségnek meg kell valósulnia papok és püspökök között, mivel „Elszigetelten és egymagában tehát egyetlen pap sem képes küldetésének megfelelni, hanem csak a paptársakkal együttműködve, s azoknak a vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak.” valamint pap és pap között. A zsinati atyák ennek gyakorlatáról is szólnak: „Az idősebbek ezért testvérként fogadják maguk közé a fiatalabbakat, és segítsék át őket a kezdet nehézségein, könnyítsék meg nekik a szolgálatot, igyekezzenek megérteni gondolkodásmódjukat, még ha az övékétől eltérő is, kezdeményezéseiket pedig jóakaróan támogassák. A fiatalok viszont becsüljék meg az öregebbek korát és tapasztalatát; beszéljék meg velük a lelkipásztori ügyeket, és legyenek készségesek az együttműködésben. A papi testvériség szelleme megkívánja, hogy a papok ne feledkezzenek meg a vendégszeretetről, gyakorolják a jótékonyságot, és osszák meg egymással javaikat. Külön gondjuk legyen beteg társaikra, az elcsüggedtekre, a munkákkal túlterheltekre, a magukra hagyottakra. Végül a papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek; idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges diszkréten figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék meg velük, hogy valóban testvéreik és barátaik.”
            A jubileumi év új ösztönzést adhat, hogy szívesen, nyitott szívvel látogassuk és fogadjuk egymást. Az esztendő során többször megemlékezhetünk szentmisén is paptestvéreinkről -, az elhunytakról is.
            A papi életről szóló dokumentumok felhívják figyelmünket a szentelés utáni képzésre. II. János Pál bölcsen megállapítja, hogy a képzés két részből áll: az emberiesség és lelkiség elmélyítéséből: „Első mozzanata tehát az emberiesség elmélyítése. A papnak naponta az emberek között forogva és életüket tapasztalva kell felnőnie és megszereznie azt az emberi érzéket, mellyel képes megérteni a szükségleteket és elfogadni az igényeket; megérteni a ki nem mondott kéréseket, megosztani a reményt és várakozásokat, a közös élet örömeit és fáradalmait; hogy képes legyen mindenkivel találkozni és dialógust folytatni. Részvéttel közeledvén az emberi szenvedés minden formájához - a szegénységtől a betegségig, a kitaszítottságtól a tudatlanságig, magányig, erkölcsi és anyagi szegénységig - a pap embersége egyre hitelesebbé és áttetszőbbé válik a növekvő és buzgó felebaráti szeretetben. A papi lelkiség nem létezik emberiesség nélkül!
            Lelki képzésünk része a Szentírás mellett az egyházi megnyilatkozások, szentatyák és egyháztanítók olvasása, amelyek gazdagítják ismeretünket, lelkiségünket. A papi továbbképzés formája a rekollekció, amelyre a Zsinat szerint szívesen kell időt szánni.
            A papi lelkiséghez hozzátartozik a hivatások ügye iránti felelősségérzet is. II. János Pál pápánk mondja: „Az Egyháznak szüntelenül kérnie kell az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat aratásába; főleg meg kell ismertetnie a hivatás elfogadásának módját a fiatalokkal, ami nagyban segíteni fog abban, hogy a meghívottak fölismerjék és kövessék hivatásukat... a hivatásokkal való törődés az Egyház lelkipásztori tevékenységének lényeges, természetszerűen velejáró része.”
          Régi mondás szerint minden papnak maga helyett ki kell nevelni egy hivatást. Jó, ha személyesen és egyházközségeinkben egyaránt imádkozunk hivatásokért. Emellett segíteni kell a fiatalokat hivatásuk felismerésében, bátorítani őket a döntés meghozatalában.
          Végül említsük meg azt, ami mindig a papi lelkiség része volt, amerről gyakran tett tanúságot II. János Pál és követi ebben Benedek pápánk is különböző megnyilatkozások végén, s ez a Szűz Mária iránti tisztelet. „Minden kereszténynek, de különösen a lelkipásztoroknak édesanyja Szűz Mária. … A tanulékonyság csodálatos példaképét találják mindig a Boldogságos Szűz Máriában, aki a Szentlélek vezetése alatt teljesen az emberek megváltása misztériumának szentelte magát; őt, az Örök Főpap Anyját, az apostolok Királynőjét és szolgálatuk oltalmazóját a papok tehát gyermeki odaadással tiszteljék és szeressétek!”
            A Szent Szűz iránti tisztelet emberiebbé, nyitottabbá teszi papi életünket. Ő minket is naponta tanít, hogy jó tanítványai legyünk Fiának azáltal, hogy örömben-bánatban kimondjuk: Fiat! (Legyen!). Mária minket, lelki gyermekeit is közelebb segít Szent Fiához.
            Szentatyánk az Aug. 12-ei katekézisében arra buzdított, hogy János apostolhoz hasonlóan fogadjuk Máriát házunkba! Úgy kell a Szűzanyára tekintenünk, mint tökéletes mintára, magunkra pedig, mint fiaira. Viennay János szívesen ismételgette: „Jézus nekünk adott mindent, s nekünk adta azt, aki a legdrágább volt számára, édesanyját.” Ez igaz minden keresztényre, de különösen is a papokra.
 
*************
            Urunk, Te, aki megígérted, hogy az egész világon hirdetik az evangéliumot, támassz alkalmas embereket e feladatra! Az apostolok puha, törékeny agyagedények voltak, míg meg nem szilárdította őket a Szentlélek tüze.
            Jóságos Urunk, cselekedd ma is ugyanezt küzdő Egyházaddal! Formáld, tedd a gyöngéket, a botladozókat erős kövekké! Állíts Egyházadba megingathatatlan, hatalmas oszlopokat, akik képesek szenvedni és mindent elviselni – fáradozást, nincstelenséget, szomjúságot, éhezést, hideget és hőséget – akik nem félnek e világ urainak fenyegetéseitől, az üldözéstől, sem a haláltól, akik mindig meggyőzőek és önmagukra nem gondolnak, akik elfogadnak szenvedést, gyalázatot, megalázást és mindenféle kínt a Te a dicsőségedért és szent neved dicséretéért! Jó Urunk, add, hogy így hirdessük az evangéliumot az egész világon!
            Irgalmas Urunk, tekint könyörülettel a Te Egyházadra! (Fisher Szent János imádsága)
 

vissza a címoldalra





magalaszlo.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu